Egy teljesen szürke hétköznapot éltem meg ma. Egyhangú suli, ma suligyűlés, amiről sikeresen meglógtam, megúszott felelés, stb. Mit is mondjak, a suligyűlés kivételével ezek mindennaposak egy tanuló életében.

De nálam egy dolog járt a fejemben: igen Ő. Nem tudom miért, de ő járt a fejemben. Hogy mi lehet vele, mit csinálhat, stb. . Akármennyire is lényegtelen, számomra nem az. De miért? Én sem tudom. Meg kell keresnem a választ, amit csak a szívem mélyén találhatok meg.

Unalmas délután, szokásos egyedül ülős vacsora mély elgondolkodással vegyítve. Ezen gondolkodván, hogy most mit tévő legyek. Mert a jelenlegi helyzet a következő: van egy barátnőm, akivel szeretnék szakítani, de nem tudok úgy eldobni 9 hónapot. És van egy másik lány, aki tetszik meg minden, de csak plátói szerelem szinten kell beérnem. De nem ez miatt lenne a szakítás a barátnőmmel, mielőtt félreértelmezné valaki. Hanem a távolság és a "gyakori találkozás" az oka. Tehát gondolkodván ezen nem tudom, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Őszinte leszek: szeretem, de mégis olyan kihűltnek érzem ezt az egészet. De majd a sors ad rá választ.

Visszatérve a vacsorához: miközben gondolkodtam, elült elém egy osztálytárs lány. Igazn csak néhány szót váltottunk, mert én sem voltam az a beszédes kedvemben és társaság is jött. Miután végeztem a kajával, lementem egyik ismerősömhöz, beszélgettünk egy kicsit és majd itt vagyok. Itt vagyok és írom a blogomat.

Estére tervezek egy kis kémia tanulást is (nem tudom mennyi fog belőle sikerülni). De annyi bisztos, hogy az ágyamban megpróbálom magamban tisztázni ezt az egészet, mert ez olyan, mint ha a fájdalom kapuja előtt állnék és valami húzna befelé oda. És döntenem kell: vagy ellenállok vagy hagyom, hogy berántson és a véletlenre bízom magam, ahogy eddig is szoktam.

A reggeli órák is érdekesek voltak. Indulás előtt annyira aggresszív voltam, hogy még a szobatársak érdeklődését is elutasítottam. Hogy miért? Mert teljesen rossz volt a reggelem. Fogalmazhatunk úgy is, hogy bal lábbal keltem.

A szokásos iskolai órák után felmentem szokásomhoz híven a gépterembe. Egyszer csak rámír a már testvéremnek fogadott legjobb netes barátom, Thynice. A szokásos "Csá! Mizu?" üzik után választ akart néhány kérdésre az egyik blog bejegyzésemmel kapcsolatban. Mint kiderült utólag, neki is nem kicsi gondja volt az utóbbi időben. Nő ügy...ki gondolta volna? Titoktartási kötelezettségem miatt nem írok le ide semmit arról, hogy miért. De a lényeg az, hogy szegényke kivolt és nagy lelki támaszra volt szüksége. Miközben beszélgettünk, megtudtam pár dolgot a nő ügyéről. Kicsit leesett az állam, mikor ezeket elmondtam gondolván azt, hogy "Pont Ő, akinek eddig nem nagyon voltak ilyen gondjai és aki mindig meg tudta oldani a problémáját ellentétbe velem, aki mindig is balfaszkodott nő terén?" De mint testvér, próbáltam rajta segíteni és tanácsokat adni. Nem tudom, mennyire hasznosak. Remélem nem fog történni semmi olyan probléma, ami számára végzetes lehet, mert mégis csak a "testvérem".

Este is unalmasan telt. A szokásos gépterem helyett mentem lefelé az aluába, ahol Petyeszt láttam a laptoppal szórakozni. Most kivételesen lent maradtam vele.

Amit érdekes megemlíteni az az, amikor MSN-ett a lehendő barátnőjével. Szerencsére nem zavarta a jelenlétem. De egy bizonyos pontban, amikor a visszaemlékeztek pár dolog, nekem furcsa érzésem támadt. A kamasz plátói szerelem jött bennem vissza, amikor még K.B. kegyeiért harcoltam. Mindezt sikertelenül.

Ah...erre visszagondolni nem akarok, mert teljesen összeszorul a gyomrom. A sok sikertelen próbálkozás, a sok álmatlan éjszaka, ami akkor történt. Teljesen visszaadja azt az énem, amit a mai napig hiányolok. Azt az életvidám embert, aki megtörhetetlen volt egészen Sz.E.-vel való szakításig.

Felmenve arra fogok gondolni, hogy tudok majd 1-2 dolgot lezárni magamban.

Mint minden hétfő...ez is olyan volt. Suli kezdés, nem akartam felkelni az ágyból stb. De hagyj ne ragozzam.

Ilyenkor is bennem volt egy kicsit a vasárnapi buszon lévő eset. Mostanában nem tudom kiverni a fejemből őt. Bár tudom, hogy nem lehet semmi közte meg köztem, de akkor sem. De sajnos a hétfő is megsínylette.

A szokásosnál 1 kicsit aggresszívebb voltam, de szerencsére nem kellett előhívnom. Ami érdekes volt, az az, hoyg MSN-zés közben egy emberke kérte a segítséget (pontosabban Rusznyák unokatestvére). Hogy miben? Abban, hogy hozzak neki Tubákot, mert én vagyok el csak 18. Mi mást tettem, elmentem vele, mert úgyis ráértem. Legalább egy jót sétáltam. Ekkor is gondolkodtam néhány dolgon, hogy mit és hogyan tovább. De nem jutottam dűlőre.

Az esti órák a szokásos MSN-zéssel teltek. Barátnőmmel, 1-2 ismerőssel, stb. Szóval...teljesen átlagos este a koliban.

Ezen a vasárnap szokatlanuk korán keltem fel. Mert eredetileg tanulni akartam, de nem lett belőle semmi. Gameltem és gameltem egészen addig, ameddig lehetett, vagyis fél 1ig. Beértem a megyeszékhelyi buszállomásra, vártam az egri buszomat.

Az történt, hogy mikor Nemtibe ért a busz, teljesen fura érzés fogott el. Mintha hiányoltam volna valakit. Így is volt. Hiányoltam is valakit. Egy olyan embert, akit alig néhány hónapja ismerek, de mégis sokat jelent a számoma. Talán túl sokat. Kicsit furán néz ki, hogy még van barátnőm és másra gondolok. Talán mert pár dolog megfogott. A vidámsága, az inteligenciája...nem tudom. De azt tudom, hogy hiányzott és eléggé ki voltam miatta. Én már csak ilyen vagyok...

Mikor beértem a koliba, akkor is teljesen olyan állapotban voltam. Jól tudtam álcázni szerencsére, mert nem szeretem, ha érdeklődnek utánam 1-2 dologban. Ha érdeklődnek is, a koliból 3 embernek mondanám el: Petyesz, Mongi és Rusznyák. Hogy miért pont hármójuknak? Talán mert ők azok az emberek, akikben a legjobban megbízom.

Összességében úgy feküdtem le aznap, hogy éreztem, ez a hét is olyan lesz, amilyen. Vagy magam alatt leszek vagy aggresszív. De egy bisztos: megpróbálkozok ellenállni a szerelemnek. Tudom, hülyén hangzik, de nem akarok csalódni akkorát, mint az első barátnőmben.

Amit ígértem, azt teljesítettem. Elmentem Raynor-hoz megnézni, hogy mi a franc van a gépével. Végülis kis szenvedés árán ki sikerült derítenem, hogy a processzora adta be a kulcsot. Mielőtt aki azt hinnétek, hogy full kocka emberke vagyok, nem igaz. Csak szeretek ilyennel foglalkozni.

Visszatérve a melóhoz: mondtam neki, ha szerez procit, beszerelem neki ingyen és bérmentve...hisz mégis csak a barátom és nem leszek olyan pofátlan, hogy pénzt kérjek érte. Pedig megtehetném lazán. Nem ingyen élünk ebbe a világba.

Majd aztán szépen hazaslattyogtam, felkerestem Eliat-ot, mert keresett, bár nem volt otthon. Majd visszamentem az én kis kuckómba és MSN, Steam, Skype és a jó öreg Killing Floor.

Amint vége lett a tanításnak, azonnal indultam is haza egy jó és egy rossz hírrel. A jó hír az, hogy az angol szint felmérő szerint bekerültem a felső csoportba (ha átrendezés lesz, akkor bye-bye Kurta Fruzsi). A rossz viszont az, hogy kültek egy értesítőt, miszerint Kémiából ebbena félévben egy egyesem van és hogy bukásra állok...Fuckyeah. Hogy még fokozzam a hangulatot, sikeresen lekéstem a csatlakozást is (pontosan 4:40-re ért be az a köcsög és még meg is szopattam magamat azzal, hogy mire hazaértem, addigra ért be a busz az én kis szeretett falucskámba.

Este pedig Raynorral beszéltem Skype-on, miszerint át kellene mennem másnap, hogy nézzem meg neki a gépét. Mint hardver-ügyileg, mert az asztali PC-je baszik elindulni... Nem ígértem semmit neki, de mondtam, hogy amennyiben ráérek, jövök.

Ez után a kis beszélgetés után mentem a szokásos Killing Floor partira és Skype Thynice elvtárssal.

Hagyj ne kezdjem el a szokásos "Szar volt a suli!" szövegemet. Mert az is volt. Bár a tegnapi beszélgetés után néhány dolgot máshogy látok.

Hogy mi is volt a nap fénypontja? Hát a színház... Nagyon nem esett jól elmenni rá. Kinek esik jól egy fárasztó nap után?

A színházi előadás elkezdése előtt egy teljesen váratlan ember jelent meg. Hogy ki az? Hát persze az egyik legjobb általános iskolai barátom, Raynor. Persze, a szokásos "te meg mit magyarázol ott?" vicces beszólásával akarta nekem kifejezni a "Szevasz!" mondatot. Persze nem hagytam szó nélkül. Ez után váltottam vele néhány szót a kezdés előtt, a szünetben (ekkor szereztem neki cigit, hála Mongi nagylelkűségének köszönhetően) és a végén egy rövid értékelés erejéig. Legalább abba egyetértettünk, hogy az alapötlet jó lett volna, csak az előadásmód volt pocsék. Ez után mentem vissza az én kis szeretett kolimba.

Visszaérés után ismét beszélni akart velem az az ember, akivel tegnap beszéltem. Ez háromnegyed 10 körül valósult meg, mert neki is akadt egy-két dolga meg én sem nagyon értem rá. Ekkor sajnos keveset tudtunk beszélni. Érdeklődött az én kis lelkiállapotom iránt, aminek kicsit örültem. Bár nem igazán számítottam erre. Mikor egy verset olvasott fel, akkor jött be az éjszakás (alias Bocsi Sándor), hogy sürgősen menjek vissza a helyemre. Örültem neki, de tényleg, amikor hallgattam egy verset és pont a közepén képes felküldeni...nem volt képes várni néhány percet... I Love Bocsi, avagy "Mit is akartam mondani?" :)

Később a szokásos csütörtök estéhez hűen szereztem egy laptopot, pár dolgot megnéztem és mély álomba szenderültem egy nagyon rossz színházi nap után.

Hát, megtörtént a beszélgetés azzal az illetővel. Hogy miről volt szó? Mindenről... hogy miért vagyok ilyen, meg hogy mi volt az a reggeli dolog, mikor rákérdeztem a blogos ügyletre. Elmondtam neki nagyvonalakban, miért olyan fontos ez a blog.

Mielőtt megtörtént volna a beavatás arról, hogy mi volt ez a herce-hurca reggelről, kezembe nyomott egy füzetet, benne egy saját verssel, majd öt perccel később egy angol fekete teát. Igen, egy angol fekete teát tejjel ízesítve. Én is azt hittem, hogy valami borzalmas lesz, de nem...sőt, nagyon finom is volt, pláne az elolvasott verse után még jól is esett. Nem is tudom, mire emlékeztetett az az ízvilág, amit az nyújtott.

Miután rendeztem vele a reggeli dolgot, hirtelen másra terelődött a szó. Rám és a problémáimról. Nem tudom, hogy hogyan és miként történt ez. Kicsit nehezen engedtem az érzéseimnek és a lelkem mélyén próbáltam ellenállni...de beláttam, hogy nem mehet ez így tovább. Így hát pár dolgot elmondtam neki a viselkedésemmel kapcsolatban, a múltamról 1-2 dolgot (azt főként, amit a blogon is feltüntettem). Kicsit fura volt a szitu, mert volt egy kisebb konfliktusunk az elmúlt időben, de mégis segíteni akart. Nem értettem miért, hisz nagyon úgy jött le egészen eddig a pillanatig, hogy örök ellenségek maradunk osztályon belül és az életben. De tévedtem...

Nagy csodálkozásomra (és összezavartságomra), mint egy pszhiológus, úgy beszélt velem. Ez jó is volt, mert sok dologra adott választ és pár észrevételre is felhívta a figyelmem, hogy szerinte mit kellene másként csinálnom. Úgy éreztem ekkor, mintha a semmiből feltűnt volna egy idegen alak és az utolsó pillanatokban adta be nekem az életmentő gyógyszert.

Ezen kívül sokmindent mesélt számomra...a magánéletéből, a gyermekkori csínyekből, a családi hátteréből, versenyeiből egy-két dolgot. Ezek után változott meg a véleményem róla. Ekkor merült fel bennem a "Túlságosan félreismertem őt?" gondolat. Ezek szerint igen, és ha nem lett volna ez a blog-ügy, akkor lehet, hogy a mai napig "örök haragba" lennék vele. Eddig egy teljesen új és szokatlan barátság van kilátásba, hisz a legnagyobb ellenségekből alakulnak ki a nagyon jó barátságok.