Nos...eljött az a nap is, mikor vissza kell mennem a csatatérre: tehát a koliba, ahol még 2 átkozott évet kell kihúznom...sajnos...

Reggel negyed 8kor keltem fel ez alkalom miatt. Hogy miért is? Mert máshogy nem lett volna buszom. :D Nos felkeltem, kicsit összeszedtem magam, és mentem kifelé a buszhoz.

Odafelé az út annyira nem volt problémás...kivéve 1 dolgot...igen, gondolhatjátok mi az. Hát Ő. Egyszerűen nem tudom sehogy sem elfelejteni, akár hogy küszködök vele. Őszinte leszek, nem is igazán szeretném, mert ahoz túl fontos nekem. Aznap délelőttöm és délutánom kicsit besinylett ez miatt.

Nem voltam a toppon, mert a fájó bukás, ami majdnem győzelembe ment át, nem engedi tisztítani az elmémet. Ekkor éreztem igazán, hogy a szívem egy jégmezővel, a lelkem üressége pedig egy sivataggal egyenlő. Szó, ami szó, hiányzik nekem nagyon... Bár 1 dolog tart életben: az pedig az, hogy elérjem az iskolai álmom: hogy az ELTE-n tanulhassak. Ha ez nem lenne, akkor talán nem írnám ezt a blogot.

Visszatéve: már betérve se voltam a toppon. Szó szeint ha valaki nagyon ismer, akkor láthatja rajtam a lelki állapotomat: kb. egy EMOséval megfelelő volt (csak nem vagdostam az ereimet, hisz "Hülye azért nem vagyok!" :D).

Még az évnyitó is elment úgy ahogy, de utána se aludni, se enni, se értelmesen kommunikálni nem igazán tudtam. Egészen addig, míg Axel nem világított rá a dolgokra.

Olyan délután 5-6 körül járhatott az idő, mikor elkértem egy laptopot (amiről hétköznaponként fogom a blogom írni). Feljelentkeztem MSN-re és láttam, hogy a hülye Axel barátom (mellesleg ez a személy a nagy Ő-m öccse) írt jó néhány sort jó sok hülyeségről. :) De mikor feljelentkezett, akkor jött az érdekes dolog.

Lelkileg se voltam a toppon, Axel is fent volt, mi kell még? Hát...bezsélgettünk, de mivel értelmesen nem tudtam kommunikálni, ezért a fájdalom beszélt belőlem. Ezt le is vágta. De olyan lelki fröccsöt nem igazán kaptam senkitől, amit ő adott: szó szerint leb@szott...el is mondta, hogy valójában a tesója nem a mostani Énembe szeretett bele, ebbe a megsebesült magányos farkasba, ami bármikor eltávozhat az élők sorából.

Amiket mondott, este átgondoltam és küldtem is neki egy SMS-t, hogy teljesen igaza van. Nem kellene ilyennek lennem. Nem lenne szabad, hogy ennyire fájon, hisz a tesója ugyanúgy szenved miattam, ahogy én is Ő miatta. Nem szabad nehezítenem a dolgát és nem szabad hagynom azt, hogy a fájdalmam által lesülyledjek a legaljanép osztályába, ahol a bunkóság, a nagymenőség, a parasztság a jellemző. Tudta nagyon jó, hogy nem ilyen vagyok és nem szabad ennyire könnyem eldobnom magamtól mindent. Mert ha igazán szeretem a tesóját, erős vagyok és kibírok mindent, akármennyire is fájdalmas, mert hiszek abban, hogy eljön az a nap, amikor egymásra találunk, amikor érezzük szívünk dobbanását, egymás érzéseit és szeretetét, amit adhat a másiknak.

Estére már a szokásos gondolkodás valamint pihenés volt a jellemző...a fent leírt gondolatokkal aludtam el és vártam aztm hogy mikor jön el ez a nap.

A tegnapi nap után kicsit jobb volt a lelki állapotom. Bár bevallom: hiányzik...nagyon hiányzik.

Ma is szokásos 10 óra környékén keltem fel. De sajnos utóljára, mert költözök viszsa a fránya koliba, ahol 2 évet kell még lehúznom...most az egyszer örülök is neki, mert amilyen nyaram volt...az kész káosz. Szóval felkeltem, kajáltam és leültem gépezni. Axel-lal is beszélgettünk. Amire nem igazán számítottam, az az első kérdése: jobban vagyok-e a tegnapihoz képest?

Mi tagadás, 1 fokkal jobban voltam. Bár mindig bennem volt az a beszélgetés és az a dolog. Igazán nem tudtam kiverni a fejemből...de remélem a suli el fogja terelni róla a gondolataimat. Márcsak ez az egyetlen esélyem arra, hogy átvészeljem ezt az időszakot és újult erővel tudjak neki futni ennek a dolognak: mert amíg élek, addig próbálom megtörni a jeget...még ha az életembe is kerül...

Bár a délután kicsit laposan ment el...ithhonülős, találka lemondós, punnyadós, kockulós délután. Estére is ezt lehet elmondani. Bár estére is megvolt a társaság.

A blog megírása után irány az ágy, mert holnap kicsit korábban kelek szokásosnál...szurkoljatok nekem, hogy hamar vissza fogok zökkenni.

Nos...egy újabb napaz életből...egy fájdalmas nap, ami hasonló fájdalmakat okozott, mint egykor...

Az egész egy szokványos reggelrel kezdődött... Ez nálam 10 órát jelent. Felkeltem, kajáltam, aztán gép...MSN játék, minden. De aztán jött egy mérföld kő a magánéletemben.

Axellal szokásos dumálás játék közben megvolt. Párszor mondjuk említettem, hogy majd vmikor a mai nap folyamán szeretnék beszélni a nővérével a tegnapi eset miatt, míg nem megunta és odahívta...hiába mondtam, hogy csak később, késő volt...nincs mese, bele kellett kezdenem a mondókámba.

Az első része a bocsánat-kérés volt. Viszonylag zökkenőmentesen ment, mert mindenkit próbált magára venni mindent. Én azt, hogy kicsit túlreagáltam a dolgokat, ő meg hogy hazudott. De végülis sinen volt minden.

A második része az, hogy mindent 1 lapra tettem fel. Egy utolsó próbálkozást megtettem nála. Részben siekres volt, mert az érzéseimet viszonozta, de volt egy kis bökkenő, ami miatt nem lehet...sőt...nagyon nagy bökkenő. Mikor megtudtam Axel-től, hoyg miről is van szó, szó szerint elállt a lélegzetem...hogy mi volt az, nem mondhatom el...titoktartási kötelezettségem van.

De mikor elmondta, néhány dologban megtaláltam az összefüggést, ami kb. olyan mértékű fájdalmat idézett elő, amit régen. Teljesen magam alatt voltam lelkileg, hogy miért kell velem megtörténnie. Miért én fogok ki olyan lányokat, akik elérhetetlenek vagy pont egy ilyen probléma miatt nem lehet semmi...

Miután ez lejátszódott, Axel próbált vígasztalni a hülyeségeivel meg a tanácsaival, de mint hiába...na de emberek, ez az igaz szerelem ára. Ha valaki szereti a másikat, meg kell érte küzdeni...még akár szenvedni is.

Kb. így is tellett az estém...erre gondolván, hoyg talán az idő meg fogja oldania problémát és egyszer egymásra fogunk találni...addig fogok rá várni, ameddig tart az életem...ezt megígértem neki és szavam nem fogom feledni.