Nos...eljött az a nap is, mikor vissza kell mennem a csatatérre: tehát a koliba, ahol még 2 átkozott évet kell kihúznom...sajnos...

Reggel negyed 8kor keltem fel ez alkalom miatt. Hogy miért is? Mert máshogy nem lett volna buszom. :D Nos felkeltem, kicsit összeszedtem magam, és mentem kifelé a buszhoz.

Odafelé az út annyira nem volt problémás...kivéve 1 dolgot...igen, gondolhatjátok mi az. Hát Ő. Egyszerűen nem tudom sehogy sem elfelejteni, akár hogy küszködök vele. Őszinte leszek, nem is igazán szeretném, mert ahoz túl fontos nekem. Aznap délelőttöm és délutánom kicsit besinylett ez miatt.

Nem voltam a toppon, mert a fájó bukás, ami majdnem győzelembe ment át, nem engedi tisztítani az elmémet. Ekkor éreztem igazán, hogy a szívem egy jégmezővel, a lelkem üressége pedig egy sivataggal egyenlő. Szó, ami szó, hiányzik nekem nagyon... Bár 1 dolog tart életben: az pedig az, hogy elérjem az iskolai álmom: hogy az ELTE-n tanulhassak. Ha ez nem lenne, akkor talán nem írnám ezt a blogot.

Visszatéve: már betérve se voltam a toppon. Szó szeint ha valaki nagyon ismer, akkor láthatja rajtam a lelki állapotomat: kb. egy EMOséval megfelelő volt (csak nem vagdostam az ereimet, hisz "Hülye azért nem vagyok!" :D).

Még az évnyitó is elment úgy ahogy, de utána se aludni, se enni, se értelmesen kommunikálni nem igazán tudtam. Egészen addig, míg Axel nem világított rá a dolgokra.

Olyan délután 5-6 körül járhatott az idő, mikor elkértem egy laptopot (amiről hétköznaponként fogom a blogom írni). Feljelentkeztem MSN-re és láttam, hogy a hülye Axel barátom (mellesleg ez a személy a nagy Ő-m öccse) írt jó néhány sort jó sok hülyeségről. :) De mikor feljelentkezett, akkor jött az érdekes dolog.

Lelkileg se voltam a toppon, Axel is fent volt, mi kell még? Hát...bezsélgettünk, de mivel értelmesen nem tudtam kommunikálni, ezért a fájdalom beszélt belőlem. Ezt le is vágta. De olyan lelki fröccsöt nem igazán kaptam senkitől, amit ő adott: szó szerint leb@szott...el is mondta, hogy valójában a tesója nem a mostani Énembe szeretett bele, ebbe a megsebesült magányos farkasba, ami bármikor eltávozhat az élők sorából.

Amiket mondott, este átgondoltam és küldtem is neki egy SMS-t, hogy teljesen igaza van. Nem kellene ilyennek lennem. Nem lenne szabad, hogy ennyire fájon, hisz a tesója ugyanúgy szenved miattam, ahogy én is Ő miatta. Nem szabad nehezítenem a dolgát és nem szabad hagynom azt, hogy a fájdalmam által lesülyledjek a legaljanép osztályába, ahol a bunkóság, a nagymenőség, a parasztság a jellemző. Tudta nagyon jó, hogy nem ilyen vagyok és nem szabad ennyire könnyem eldobnom magamtól mindent. Mert ha igazán szeretem a tesóját, erős vagyok és kibírok mindent, akármennyire is fájdalmas, mert hiszek abban, hogy eljön az a nap, amikor egymásra találunk, amikor érezzük szívünk dobbanását, egymás érzéseit és szeretetét, amit adhat a másiknak.

Estére már a szokásos gondolkodás valamint pihenés volt a jellemző...a fent leírt gondolatokkal aludtam el és vártam aztm hogy mikor jön el ez a nap.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.